- Szia Gazsi, képzeld örökbe fogadtam az öcséd fiát, 9 hónap múlva szülöm meg!
- Hé kocsmáros, mennyibe kerül a sör?
- A pohár 220, a korsó 330.
- Aha, értem. És a sör?
Tisztára mint a Hermanban. Ott tizedikben, vagy tizenegyedikben volt félévkor, hogy Levente is és én is négyest kaptunk töriből, valami miatt megszívtuk, volt egy rossz felelés vagy doga, nem is volt olyan vészes. Ami igazán bosszantó volt, hogy olyanok, mint Toka, ötöst kaptak, és ez felhúzott.
Most meg humánerőforrásból jártam így: sokkal többet tanultam, mint Balázs, és éppen kettest kaptam, ő meg ötöst. Basszus, nem is csak sima ötöst, hanem megajánlott ötöst, így neki már nem kell gyakorlatilag semmit sem csinálnia ebből a tárgyból soha. És még csak nem is mondhatom azt, hogy azért kapott jobb jegyet, mert pofátlanul puskázott, vagy mert többet tanult. Az döntötte el, hogy engem az elején leültetett a tanár az első sorba, és megkaptam a nehéz feladatsort. Neki meg szerencséje volt, könnyebb feladatokat kapott, és hátrébb ülhetett. És ha más betűvel kezdődik a vezetéknevem, vagy más hülye struktúra szerint ültet a tanci, akkor nekem is jó lett volna, mert tudtam volna én hármasra vagy négyesre is. Innye, no.
És egyébként megjelent a Bon Jovi új albuma, márpedig a Supernatural 3x16 óta tudjuk, hogy Bon Jovi rocks… on occasion.
Sok olyan ismerősöm van, igazából az elsöprő többség, aki zenei ízlés alapján, egy kifinomult hetedik érzék segítségével egy-egy szám vagy előadó alapján képes mindenkiről megmondani a valódi személyiségét (többnyire hogy mekkora tirpák paraszt ogre az illető), minimum olyan pontossággal, mint a tévés telepata-orvos. Ha elhangzik egy zenekar neve, akkor rengetegen hajlamosak gúnyosan felnevetni és elsorolni a tucatszor, másoktól is hallott, azonban természetesen teljesen egyéni, és nyilván lehúzó véleményt. Tömör gyomornedv két mondatban, amivel nem főleg a zenészeket bántják, nem is érdekes mivel nem hallják, hanem azt, aki képes arra hogy ilyen szennyet hallgat. Ahelyett hogy csutkán nyomatná a Tiestót. Vagy a Pokolgépet, stílusa válogatja. (semmi bajom egyikkel sem, Tiestót is csak azért emlegetem sokat, mert ő a leghíresebb dj, akit ismerek)
Most felsorolom a ciki zenéket, amelyek azonban szerintem tök jók:
- Survivor - Eye of the tiger (utánozhatatlan és nem lehet megunni)
- a Genesis akkor, amikor már Phil Collins énekelt, csak sznobok állítják, hogy Peter Gabriellel volt az igazi, én a régit nem is szeretem.
- Hevia, aki spanyol csávó és mégis skót dudával nyomja és mégis jól.
- Hooligans, ami magyar és emiatt egyből mindenkinek fikáznia kell, és mert a dalok jó része úgy van megcsinálva hogy rádióban is lehessen játszani és tömegbázist (:)) adjon a zenekarnak, mindenkinek egyből rá kell vágnia hogy elkurvult álrokkerek mert van olyan számuk amit képes az is végighallgatni aki nem Kárpátiát és Eddát szívott az édesanyja emlőjén keresztül magába. És ha már rávágta, az átlagfikázó nem áll le, hogy meghallgasson egy olyan dalt, amit nem játszott hülyére a rádió, így sosem tudja meg, hogy az elmúlt pár évben olyan összetett zeneiséget röttyintettek össze, amilyet más a környéken sose.
- Zanzibár, amiről ugyanez elmondható azzal a különbséggel, hogy mostanában nagyon ritkán hallgatom őket mert annyira nem is tetszik, de bosszant amikor valaki lehúzza csak azért hogy lehúzza.
- Jason Mraz, aki nyálas és ripacsos, de ettől függetlenül remek előadó aki eszméletlen hangulatot képes csinálni egy szál gitárral és a nagydarab, hawaiinak látszó de valójában kaliforniai dobossal, hogy csak na. Emellett jó a humora, és a koncertjein olyanokat improvizál a Tocával hogy becsinálsz.
- Ákos, aki ugyan olyan kőFideszes mint egy diósgyőri exkohász nagypapa, és olyan nagy arca van mint a Bécsi Kapu, de van mire nagyképűnek lennie mert több tehetsége van a dalíráshoz mint a magyar zeneipar nagy részének.
- Nickelback, by the way, they're Canadians, but we need to forgive.
- Keane, akik meg angolok, ezért menő szeretni őket, de mivel magas a Chaplin hangja, sok embernek ennyi is elég hozzá, hogy azt mondja hogy szar.
- The Killers, akik meg a megtestesült indie-fíling, és éppen ezért képtelen meghallgatni őket a legtöbb ember, de nem baj, mert így ráfoghatom, hogy rétegzene. Egyszerűen zseniális!
- Michael Bolton - When a man loves a woman, enélkül a szám nélkül a nyolcvanas évekből nem lettek volna kilencvenesek.
- AC/DC - You shook me all night long, Boston - Don't look back, Styx - Renegade, Kansas - Carry on my wayward son, és zenekaroknak ezek csak a legjobb számai, de olyat tettek a klasszik rock asztalára hogy csak úgy puffant.
- Itt sorolom még fel a véleményt, hogy szerintem a Coldplay régi albumain a legtöbb dal rémesen unalmas, egyszerű, egysíkú, számomra hallgathatatlan.
- Lifehouse, ami egy amerikai kis banda, egy ál-rokker társaság, karcos hangú, keménykedő énekessel és olyan egyöntetű diszkográfiával, mintha nem évek munkája lenne, hanem egy album, csak jó sok dallal, mert mindegyik egy kaptafára készült, ennek ellenére tetszik, mert keményen nyomja a kopasz billentyűs, a karcos hang jól áll az énekesnek, és látszik hogy nem tegnap óta zenélnek együtt. Ennek ellenére az Everything hat percéből az első három egy nyávogás, ezt elismerem.
- The Calling, ami szokásos amerikai tinisztár-banda, a kilencvenes-évekes fílinggel, ennek megfelelően 2004 után nem is hallottam felőlük.
- M.É.Z., akikről fogalmam sincs, hogy kifélék-mifélék, de íres-skótos északi zenét nyomnak sok síppal-dobbal nádihegedűvel, hablatynyelven, ál-akcentussal, de mindezek ellenére élvezetes.
- Mika, akinek szép magas hangja van és gyerekdal-stílusú számai, szóval a kopasz turultetkós pszeudo-fasiszta gárdista és a
ciklámen izompólós tüskehajú muszklimiska, a legnagyobb egyetértésben, karöltve fejel le bárkit, aki utal rá, hogy hallgat ilyesmit.
- Fall out boy, akik álpunkok, hangsúlyozottan nem emósok csak emó-sminkesek, szóval a marketingjük elcseszett, de az elmúlt évek egyik legkúlabb lemezborítójával jöttek ki egy olyan albummal, ami kötelező mindenkinek, aki szereti a zenét és a zene alatt nem Josh és Juttát meg Tiestót ért.
- Tátrai Band és Charlie szólóban szintén ciki, elsősorban persze mert magyar, és ami magyar az a legtöbbeknek eredendően szar. De mivel a zene nem csak másodlagos a dalokban, és a szöveg ezzel egyetértésben megfelelően elbutított és macsós, mindezek mellett pedig mindig legalább három kisestélyis, lehetőleg rövid hajú de szépen csicsergő vokalista nő énekel Karcsi alá; egyet jelent azzal hogy még szarabb a szarnál is.
- Gipsy kings, sajnos ők a nevükkel hozzák a végzetüket, legalábbis ebben az országban, mert ha már csak el is hangzik a nevük, kötelező elővenni a szaftos sztorikat a dúsgazdag cigányvajdáról akit a múltkor láttam, vagy arról hogy kiskoromban milyen szemét tolvaj koszos cigókkal találkoztam és mindegyik csak kárt okozott nekem, mert amelyik nem, az nem is cigány, vagy csak sunyi módon kivár, de ez meg már zsidó jellemző, amivel meg tetézi a bajt. Az senkinek nem jut eszébe hogy a banda olyan dalokat alkotott, amit persze mindenki szeret és ismer.
- És imádom a filmzenéket. A rossz filmek jó zenéit is.
Aki meg beszól, azt lefejelem. Mármint így, virtuálisan. Egyébként meg várom a véleményeket.
Nagyon sokszor szeretnék elmenni innen és csak úgy menni a világba végtelen mezőkön, erdőkön keresztül, át hegyen-völgyön, úgy menni hogy csak akkor találkozzak emberekkel, amikor muszáj, és közben végig zenét hallgatni, de hallani a természet hangjait is.
Aztán nagyon szeretnék még elmenni valami durva katonai kiképzésre is, bazinagy puskákkal célba lőni, és nehéz akadálypályákon végigrohanni szakadó esőben, vagy a hajnali párától vizes fűben kúszva.
De a legeslegjobban repülni szeretnék. Rengeteget, fel olyan magasra, ahol már fáznék, és csak akkor jönni le, amikor már nem bírok tovább ott maradni.
Az előbb írtam egy gyenge féloldalas elmélkedést a boldogságról, feltettem egy csomó kérdést, de mire a végére értem, mindet megválaszoltam. Ja, és én az élet értelmét is tudom hogy mi. Ha nem tudná mindenki, aki olvas, hogy milyen klassz vagyok, csomót kellene írnom róla, hogy mennyire klassz vagyok. Így szerencsére tudjátok. :D
Ez a Windows Live Writer meg nagyon fasza. Az alábbi képen pl. a házunk látható, a gombostű a szobám helyét jelzi a házon belül. A kettes kép pedig a Semmelweis Ignác kórház Bőrgyógyászati osztályának épülete, a gombostű pedig a kórterem, ahol én voltam. A második emeleten.
Aztán nagyon bírtam még a koncertet is. Az igazán legfantasztikusabb a dologban az volt, hogy mindhármunknak ez volt az első alkalom, és rögtön ilyen marhajó helyünk volt. Ugyanis Dénes rábeszélt minket, hogy menjünk a szervezett busszal, a magyarokkal, mert az milyen pöpec lesz. Na mármost a sofőrünk egy szánalmas alak volt, akinek még a rendes papírjai sem voltak meg hozzá, hogy átvigyen minket a határon, éppen hogy sikerült. De a legdurvább az volt, hogy amikor a koncert után ketten késtek húsz percet, a motor már járt. És vidáman újságolta hogy az előző alkalommal három embert hagytak Zágrábban, szóval a statisztika javul!
Na mindegy, a lényeg hogy busszal mentünk, korán odaértünk, hamar kinyitották a kapukat, mi rohantunk mint a hülyék, és az első sorban álltunk végig. Mondjuk nem mindenki, a legtöbben ültek, én álltam mert keménycsávó vagyok (és éppen meg voltam sértődve mindenkire). Iszonyatos tolongás, verekedés volt a helyekért, komolyan őrizni kellett a miénket, az egyetlen megoldás az volt hogy mindenki leült és amennyire tudott, elterpeszkedett. De én nem, mivel meg voltam sértődve, ezért álltam, és meg is szívtam. De akkor is nekem volt igazam. Az elő-előzenekar király volt, ők voltak azok, de élőben sokkal erőteljesebbek voltak, és az énekes hangja is keményebb volt (ez így egészen pocsék). Aztán a Snow patrol, ami nagyobb név, de hangulatban nem hozták azt, amit az órák, én személy szerint el is mentem szívrohamot kapni az erősítők miatt alattuk, és csak a legvégére sikerült visszaverekednem magam az első sorba, de azt is olyan elképzelhetetlen tortúra után, ami külön megérne egy novellát.
Aztán jött a hangszerelés, az Edge Dallas nevű gitárszerelője az egyik magyar lánynak dobta a pengetőjét, a sok fanatikus már ettől majd’ elájult, amikor meg már minden kész volt, és a fények is meg a hangok is azt sejtették, hogy jönnek már, már mi is úgy visítoztunk mint egy pszichiátria kezeltjei. Maga a koncert felejthetetlen volt, főleg hogy Adam Clayton két percen keresztül gitározott tőlünk két méterre, Bono a Beautiful day első versszakát nem messzebb, két-két és fél méterre ülve énekelte el. Larry Mullen is elsétált előttünk, de ő sietett, nem lehetett jó fotót csinálni.
Még másnap is csak félszavakkal tudtunk róla beszélni, én speciel este, amikor apukám vitt haza, akkor voltam képes az első értelmes mondatokat összeszedni róla, annyira a hatása alatt voltam. Megkockáztatom hogy a legnagyobb élményem volt eddig.

Hazajöttem a kórházból, ahol a kérdéses, de elképzelhető hogy tisztán pszeudo-gyógyszerallergia miatt kellett befeküdni, provokáltak istenesen mindenféle vacakokkal, de egyikre sem duzzadt fel az arcom fogyatékos-kinézetűre, mint októberben. De legalább minden nap elmondhattam hogy nincs is semmi bajom, ennek ellenére természetesen hivatalosan ki sem tehettem a lábamat az épületből mert ugye mi van ha a parkban sétálgatva kapok egy olyan masszív anafilaxiás sokkot, hogy a maradékon és az adófizetők pénzén vett eledelen élő, mégis csontsovány, girhes, szerintem mindenképpen jelentős kísérleti-orvosi beavatkozásokon átesett, kvázi gyakorlásra használt macskák is csak néztek volna mint annak a Bálámnak az a szamara. A fiatal nővérek még úgy-ahogy szimpatikusak is voltak, meg én is az öregeknek, de valahogy nem élveztem a dolgot, folyamatosan mérgelődött fel az agyam. Kezdve azzal hogy múlt hét hétfő reggel nyolcra kellett odamenni, kilenckor már foglalkoztak is velem az ambulancián, de az első szem gyógyszert kedden délután egykor kaptam meg, addig csak… ültem a babérjaimon. Ja, és az az első szem gyógyszer is placebó volt, hátha kamuzok… mondjuk jobban is titkolhatták volna, mint hogy a szinte állandóan a kórteremben hagyott lázlapra is azt írják hogy placebo. Mint a Vészhelyzetben, ott egyszer Pratt doki Obecalpot írt fel.
Mindegy, a négyágyas szobában voltak még ketten, egy nyolcvan éves, meg egy ötvenhárom éves bácsi. És általában védeni szoktam a nőkkel szemben azt a megállapítást, hogy a férfiak sokkal hisztisebbek és amikor betegek akkor csakis mindig a halálukon vannak, de talán a büszkeség mellett ebben engem csak az itthoni példák tereltek erre az útra. Ugyanis amennyi nyavalygást az a két faszi levágott… basszus egy ovis kislány is jobb lett volna. És talán társaságnak is. Na mindegy, most a hisztin hisztizek, remélem mindenki érzékeli ezt a művészien kiforrott öniróniás-iróniát. Ja, meg megbámultunk egy Opel Insigniát, és még mindig tetszik. Az idősebb bácsi ma reggel, amikor felébredtem, akkor mondta, hogy így nézek ki. Mint egy bájos kis kurva… De a legdurvább a dologban hogy komolyan nem sértésnek szánta.
De egyébként megnéztem a HIMYM mind a négy évadát (megint), a Heroes harmadikját is (megint), és minden, a laptop merevlemezén lévő filmet is a Schindler listája kivételével, mert arra nem tudtam rászánni magam. Net meg lett volna a másik kórteremben, ahová először tettek, de ahol utána végig voltam, már nem… szívás. Ja, olvastam is természetesen, vicceket is, és olyan sokat volt a fülemben a fülhallgatóm, hogy egészen ráuntam, pedig nem gondoltam eddig hogy lehetséges az ilyen.
Majd a későbbiekben, amennyiben lesz kedvem további izgalmatos sorozatelemzések várhatók, amelyek nyilván egyedül engem érdekelnek.
Addig is pápá.
Igen, gyerekek, elég nagyok vagytok hozzá, hogy megtudjátok. Ez a kedvenc sorozatom. Témáját meglehetősen nehéz behatárolni, az évadok múlásával ez is sokat változott. Kezdetben leginkább az passzolt rá, hogy tinihorror, a heti egy szörny felosztással, de az évek múlásával, és azzal, hogy Eric Kripke, a fő fej egyre több szabad kezet kapott, sokkal sötétebb, komolyabb hangvételű műsor lett. Okkult dráma. Szeptemberben kezdődik az ötödik évad, jelen állás szerint az utolsó, de rebesgetnek híreket, hogy a főszereplők aláírnának egy hatodikra is… én reménykedem.
A CW nevű csatornán megy az Egyesült Államokban, ami az öt nagy, ingyenes országos adó (network) közül a legkisebb, leggyengébb és legcsóróbb, így kevés saját készítésű műsora van, és őket is állandóan baszogatják hogy költsenek kevesebbet, pl. a kedvenc színésznőmtől is így kellett megválni a harmadik évad után.
A színészek nem az ismeretlenségből tűntek elő, a maguk módján mind nagy nevek, a két főszereplő korábban is vitt el a hátán egy-egy sorozatot (Jensen Ackles a Dark Angel második évadának volt a legjópofább karaktere, hát Jared Padalecki meg a Szívek szállodájában volt, mondhatni hogy erős a stílusváltás), és ahogy a cselekmény is egyre komolyabb, komorabb, ők is egyre többet nyújtanak, az első évados bohóckodás és tényleg tinihorrorfilmes klisék után a negyedik évadban legalább annyi dráma van mint vér, és ebben a sorozatban ez nem kis szó. A kisebb szerepekre is sorozatkörökben ismert, nagy neveket szerződtetnek, mindenki jól hozza, amit kell neki, minden passzol; a tesók kocsija, a 67-es Impala magáért beszél, robog és hangos és menő, más nem kell.
Külön szót kell ejteni az epizódokban elhangzó zenékről. Egyszerűen zseniális a választás, mindig beletrafálnak az alkotók, a dalok ütnek akkorát, mint a Lost évadkezdő részeiben a Make your own kind of music vagy a Downtown, azzal a kitétellel, hogy itt sokkal több dal van, és műfajukat tekintve mint a ‘70-es-‘80-as évek klasszikus rock gyöngyszemei, melyek pontosan passzolnak oda, ahol elhangzanak. Az évadzáró részek első pár perce alatt, az addigi történések összefoglalása alatt mindig a Kansas Carry on my wayward son című dala megy, és nem lehet szavakkal leírni, mennyire visszaadja az egész sorozat fílingjét, mennyire passzol a világába.
Egy újabb nagyon jó pont a sorozat mellett a humor. Rengeteget hülyéskednek a színészek is, az írók is sok poént tesznek bele, és ez nagyon is szükséges ahhoz, hogy ne legyen unalmas a sorozat, hogy ne vegyék túl komolyan magukat, mint például a Smallville-el történt, ahol nincs egyetlen épkézláb poén évek óta.
Az alapfelállás nem túl bonyolult: van ugye a Winchester família (beszédes név), papa-mama, két kisgyerek, egyikük még baba. Egyik éjszaka furcsa hangok, papa elaludt a tévénél, akkor ki álldogál a kis Sammy bölcsője felett? Igen, egy geciember, az az Azazel, aki az első két évad kvázi főgonosza lesz. Innen már indulás a lejtőn lefelé, mama meghal (a plafonra szegezik, leszúrják, felégetik, nem szép látvány), a gonosz létezik, nem is egy arca van, a sötétben félni kell, igenis, a gyerekek komplett kommandós kiképzést kapnak az exkatona apucitól, és megtanulják, milyen szörnyet hogyan kell kicsinálni. Ugrunk, huszonvalahány évvel később a kis Sammy menő joghallgató, beállít az éjszaka közepén Dean, a nagytesó, a papa eltűnt, szarban a haza. Vonakodva, de vele megy a tesó, és elkezdődik a nagy kaland, ami évekig tart még, de ezt persze később tudjuk meg. A rész végére sem derül ki, hol a fater (egy szellemmel végeznek szerencsésen), Sam visszamegy az egyetemre, otthon friss süti, a nője sehol, ledől az ágyra, csöpög valami a plafonról, na ott a barátnő Jessica, felszögelve, véresen, égve, nabaszki. Dean nehezen kiviszi a tesót a lángoló házból, és amíg a rendőrök-tűzoltók teszik a dolgukat, Sam nagykeményen megtölt egy shotgunt, benyomja a csomagtartóba, sok a dolgunk még… Na jó, hazudtam, az alapfelállás elég bonyolult.
Innentől az első, és jelentős részben a második évad felállása is ugyanaz, így visszagondolva kicsit unalmas, minden részben egy újabb pokoli teremtményt kell hűvösre tenni, van itt vámpír, wendigo, Kampókéz, szellemek, indián temető szellemei által felhergelt rovarok, vérfarkasok és hasonlók; illetve egy-két részenként egy-egy apró nyom a “Yellow-eyed Demon”, azaz Azazel kereséséhez. Apuci aztán meghal (a főgeci démonnal üzletel: a saját lelkét odaadja neki, így pokolba kerül szenvedni, cserébe a halálosan megsebesült Dean életben maradhat). Közben Samnek nagyon sokat nagyon fáj a feje, később látomásai is lesznek, kiderül, hogy az démon az elején nem csak nézegette őt alvás közben, a vérét a szájába csöpögtette, nyami, ettől furcsa képességei lettek, kiderül aztán, hogy akkoriban sokkal több gyerekkel is ezt tette, egy későbbi nagy cél érdekében, majd összeeresztette őket, hogy a legerősebb közülük a többit hűvösre tegye és ott legyen neki szolgálatkészen. Ez a démoni terv úgy látszik, kid
erül a második évad végén, kell egy ember, aki képes kinyitni a pokol kapuját, hogy kiszabadítsa a démonokat a pokolból. Sokkal később jövünk rá, hogy ez a terv sokkalta összetettebb.
Na mindegy, Sam meghal (az egyik ilyen este meglátogatott gyerek hátba szúrja egy marha nagy késsel), Dean feltámasztja, cserébe a saját lelkéért, amiért egy év múlva jönnek el, a harmadik évad fő cselekménye ez, próbálják megakadályozni, bármi áron, persze amellett, hogy a pokol kapuján kiszabadult démonokkal is próbálnak kezdeni valamit, mert rosszalkodnak ők is. Közben, mivel Azazelt fejbe puffantották a minden teremtménnyel végző Colttal, egy Lilith nevű démon lesz a főellenség, aki persze sokkal erősebb és veszélyesebb elődjénél, és micsoda véletlen, ő az, akit meg kell ölni ahhoz, hogy Dean ne menjen a pokolra. A forgatókönyvírók sztrájkja miatt rövidebb, 16 részes harmadik évad végén nem sikerül a terv, Lilith életben marad (mármint olyan démonos értelemben), Dean a pokolra kerül, Sam egyedül marad a furcsa képességeivel, nagy a baj.
A negyedik évad, az eddigi legjobb, újabb lapáttal tesz az egész mizériára, a Koppánynál a Csillagkapunál leírt ellenség-erősségi sorrend itt is megfigyelhető, mivel az első két évadban szellemekkel, vámpírokkal, ilyenekkel kellett szembeszállni, a harmadikban már démonok voltak, akik nagyobb falatot jelentenek, itt azonban már közülük is a nagyágyúkkal kell szembenézni, és hát a másik oldalon nem más van, mint a Mennyország, angyalok meg minden. Bizony, Dean feltámad, összeborulás, mindenki boldog, de senki sem tudja, mi miért van, sokkal később derül ki, hogy itt bizony az Isteni akarat is vastagon benne van a levesben, Lilith konkrétan fel akarja törni a 66 pecsétet, ami ha sike
rül neki, akkor Lucifer felszabadul a börtönéből és az ugye nem jó. A probléma ott van, hogy sok száz lehetséges pecsét létezik, és ezek közül elég 66-ot feltörnie és itt az Apokalipszis, ez konkrétan szerepel a Jelenések könyvében is, szóval a bibi nagy, nincs elég katona az összes pecsét védelmére, sajnos annyi lóvé nincs, hogy látványos angyal vs. démon csatákat mutatnának, de néha beszámolnak róla, hogy rosszul áll a mennyei oldal. A két tesó folyamatosan kerül egyre mélyebbre ebben a játszmában, míg Sam a démonokkal, személy szerint egy jó oldalra állt démoncsajszival, Rubyhoz kerül egyre közelebb, addig Dean az angyali seregekkel van, ő a kiválasztott. Ugyanis az első pecsét ő maga volt, a jóslat szerint is ő egyedül az, aki képes megállítani a dolgot. Az évad végére egyre jobban egymás ellen fordulnak a tesók, már úgy látszik, minden elveszett, amikor kiderül: tényleg minden elveszett, mert mind a kettejüket átbaszták mint szart a palánkon, az angyalok nem is akarják megállítani az apokalipszist, a Ruby démon is mégiscsak gonosz, minden a feje tetejére áll, a 66. pecsét sem más, mint Lilith megölése, ami ugye alapból jó dolog lenne, de ezzel elszabadul a Lucifer, amit meg már tisztázott, hogy nem jó.
És itt van vége, kéremszépen, a tesók mégis kibékülnek, ebből a szempontból nem fogunk álmatlanul forgolódni a nyáron, csak hát jön a világvége, amiatt meg de. Ja, és Lucifert az Mark Pellegrino fogja játszani, aki Jacobot a Lostban. Király.
Mostantól, mivel van némi időm is (muhaha), szóval sorozatokról fogok írni, mert ad1. szeretem és sokat nézem őket, ad2. mivel sokat nézek, értek is hozzá, és ad3. mondták mások is, illetve Koppány is most írt.
De én sokkal jobban fogom csinálni, mint ő, és sokkal részletesebben, mint azt korábban tettem.
Ja, spoileres leszek. Én szóltam.
Szeretnék úgy repülni, hogy ezt lássam. Ha nem is olyan szupermenesen (aki elég művelt, tudja, hogy itt nyer értelmet a bejegyzés címe), akkor, mondjuk ha pár száz méterrel feljebbről kiugranék. Nyilván ejtőernyővel. Vagy olyan spéci ruhában, amivel lehet repülni nagy magasságban. És utána, nagyon lent kellene csak kinyitni az ernyőt.
Vagy akármivel. Csak ne kellene hülyeségeket tanulni hülye zéhákra. Meg ne essen az eső, legyen melegebb, ne kelljen egy órával korábban kelni, miegymás. Mindig akkor jön rám az írhatnék, amikor ilyen dolgokon akadok fenn és bosszankodok és nyavalygok.
De a kép azért szép, nem? Csak a színvilága nem pont passzol a blogéhoz…
Azért nagyon szeretem a világot.
Jó, mondjuk én annyira nem tudok ügyesen ilyen képeket kreálni, de azért szerintem vicces, a nevünk tetszik a legjobban:
A zenekarom első albumának borítója. Az első kislemezes dal klipjét innen lehet letölteni :D (tényleg nézze meg mindenki, az is, aki nem látta a HIMYM 4x14-et) egyszer csinálok egy ilyet én is!
Egyébként az ötletet Koptschektől nyúltam le, de ezt nyilván mindenki tudja.
Átolvastam a korábbi bejegyzéseimet, és két dologra jöttem rá:
1. Sokkal, de sokkal többet káromkodtam, mint szerettem volna.
2. Sokkal, de sokkal többet panaszkodtam és nyavalyogtam, mint szerettem volna.
Ezeknek pedig nem örülök, mert amikor jó kedvem van, azt külön nem írom le, csak amikor rossz van, és mindenki aki csak itt ismer vagy tartja velem a kapcsolatot, azt hiszi, hogy depressziós marha vagyok aki mindenért csak nyíg és panaszkodik. De ezennel kijelentem: szokott nekem jó kedvem is lenni, szoktam vidám lenni és egyébként is. Na.
Elmondom, hogy sikerült minden tárgyat felvenni, ráadásul az előírt 30-nál hárommal több kreditem lesz (remélhetőleg); ami viszont aggasztó, hogy most már nem jár az aláírás, mindenhol meg kell érte küzdeni majd (persze van, ahol a feltétel annyi mint eddig volt, mert nem kötelező, csak egy lehetőség a tanároknak). Kicsit rossz, hogy sok órám lesz olyan értelemben egyedül, hogy se Kitti, se Balázs nem lesznek ott, és nekem kell majd ismerkedni idegenekkel, amitől ugyebár én félni szoktam; de hát ez is kell.
Egyébként meg mindenki nézze meg a Csillagport, nagyon aranyos film.
Az internetszolgáltatóm úgy látta, hogy szerinte nem fizettük be a számláinkat, és szó nélkül kikapcsolták az egészet, és csak miután anyukám felhívta őket, akkor volt hajlandó a böngésző kihozni az üzenetet, hogy bizony számlatartozás van, ejnye-bejnye. És végül még nekünk kellett utánajárni, igazolni hogy befizettük, és pluszban fizetni 6 lepedőt, hogy legyenek szívesek visszakapcsolni. Ej, de elégedetlen vagyok velük.
De amikor pár évvel ezelőtt köttettük be, itt (nem írom le a kedves, 5000 lelket számláló nagyközség nevét, nehogy megtudják az emberek az igazi személyiségemet, érted…), szóval itt egyedül az ő szolgáltatásukkal lehetett szélessávú netet nyomni, de azóta persze van más is, szerintem váltani fogunk, hamarosan.
A mai nap másik eseménye, hogy kaptam időpontot Debrecenbe, ahová csak magamat kell elvinni, mert nem lehet itt, Miskolcon vért venni és elküldeni, nekik frissen kell. Szerintem valami elcseszett vámpírközösség sunyi húzása van emögött.
Meg a tárgyakat is tök nehéz felvenni, még hiányzik négy kreditem, de van még idő, majd csak lesz megint üresedés, viszont az már tuti, hogy ebben a félévben a pénteken nem lesz szabadnap, főleg az angol miatt, ami sucks, de lehetne sokkal rosszabb is.
Egyébként pedig rájöttem, hogy szeretem az indie-rockot.