Aztán nagyon bírtam még a koncertet is. Az igazán legfantasztikusabb a dologban az volt, hogy mindhármunknak ez volt az első alkalom, és rögtön ilyen marhajó helyünk volt. Ugyanis Dénes rábeszélt minket, hogy menjünk a szervezett busszal, a magyarokkal, mert az milyen pöpec lesz. Na mármost a sofőrünk egy szánalmas alak volt, akinek még a rendes papírjai sem voltak meg hozzá, hogy átvigyen minket a határon, éppen hogy sikerült. De a legdurvább az volt, hogy amikor a koncert után ketten késtek húsz percet, a motor már járt. És vidáman újságolta hogy az előző alkalommal három embert hagytak Zágrábban, szóval a statisztika javul!
Na mindegy, a lényeg hogy busszal mentünk, korán odaértünk, hamar kinyitották a kapukat, mi rohantunk mint a hülyék, és az első sorban álltunk végig. Mondjuk nem mindenki, a legtöbben ültek, én álltam mert keménycsávó vagyok (és éppen meg voltam sértődve mindenkire). Iszonyatos tolongás, verekedés volt a helyekért, komolyan őrizni kellett a miénket, az egyetlen megoldás az volt hogy mindenki leült és amennyire tudott, elterpeszkedett. De én nem, mivel meg voltam sértődve, ezért álltam, és meg is szívtam. De akkor is nekem volt igazam. Az elő-előzenekar király volt, ők voltak azok, de élőben sokkal erőteljesebbek voltak, és az énekes hangja is keményebb volt (ez így egészen pocsék). Aztán a Snow patrol, ami nagyobb név, de hangulatban nem hozták azt, amit az órák, én személy szerint el is mentem szívrohamot kapni az erősítők miatt alattuk, és csak a legvégére sikerült visszaverekednem magam az első sorba, de azt is olyan elképzelhetetlen tortúra után, ami külön megérne egy novellát.
Aztán jött a hangszerelés, az Edge Dallas nevű gitárszerelője az egyik magyar lánynak dobta a pengetőjét, a sok fanatikus már ettől majd’ elájult, amikor meg már minden kész volt, és a fények is meg a hangok is azt sejtették, hogy jönnek már, már mi is úgy visítoztunk mint egy pszichiátria kezeltjei. Maga a koncert felejthetetlen volt, főleg hogy Adam Clayton két percen keresztül gitározott tőlünk két méterre, Bono a Beautiful day első versszakát nem messzebb, két-két és fél méterre ülve énekelte el. Larry Mullen is elsétált előttünk, de ő sietett, nem lehetett jó fotót csinálni.
Még másnap is csak félszavakkal tudtunk róla beszélni, én speciel este, amikor apukám vitt haza, akkor voltam képes az első értelmes mondatokat összeszedni róla, annyira a hatása alatt voltam. Megkockáztatom hogy a legnagyobb élményem volt eddig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése