Lost

Az a furcsa a Losttal kapcsolatban, hogy ugyan egyáltalán nem volt valami komolyan vehető hiteles története, nem volt minden színész olyan szintű mint Michael Emerson vagy Terry O’Quinn, a béna CGI-ről már nem is beszélve, mégis olyan faszán meg volt csinálva, hogy soha nem gondoltam úgy rá, mint akármelyik másik sorozatra. Nem foglalkoztam a hírekkel hogy ilyen, meg olyan szereplők jönnek, mert aki jött, arról úgy éreztem, hogy jönnie kellett. És bár a legvégén más lett a vége, mint amire számítottam, mégis olyan jól éreztem magam.

És van több más sorozatom, amit ugyanolyan régóta nézek, ugyanúgy hetente és nem darálva, de azokkal kapcsolatban mégis mindig tudom, hogy sorozat, oké, és ha látom az egyik karaktert, gond nélkül el tudom különíteni, hogy melyik színész, hol láttam korábban, satöbbi. Míg ha hallgatok egy pl. Locke-témájú Lost-betétdalt, nem a színészre gondolok, hanem kizárólag a karakterre. És a történetre sem úgy, mint amit kitaláltak és leírtak, hanem úgy, hogy az ott van és volt kompletten belebetonozva az öbölbe. És amikor meghalt valaki fontos, akkor jobban sajnáltam mint máshol. És nem azért sajnáltam mert szerettem látni ahogy játszik és szórakoztató volt, hanem mert: basszus, Charlie feláldozta magát, nemár. Meg picsába, Faradayt lelőtte az anyja a múltban! És 3x-os picsába, Ben lebeszélte Locke-ot az öngyilkosságról aztán megfojtotta ott helyben!

És Michael Giacchino kurvajó zenéket csinált bele és azóta nincs sorozat amiben van jegesmedve vagy kopasz késdobáló ember vagy akárki aki olyan menőn tudja azt mondani hogy Freckles, mint Sawyer.