több dolog

Nagyon sokszor szeretnék elmenni innen és csak úgy menni a világba végtelen mezőkön, erdőkön keresztül, át hegyen-völgyön, úgy menni hogy csak akkor találkozzak emberekkel, amikor muszáj, és közben végig zenét hallgatni, de hallani a természet hangjait is.

Aztán nagyon szeretnék még elmenni valami durva katonai kiképzésre is, bazinagy puskákkal célba lőni, és nehéz akadálypályákon végigrohanni szakadó esőben, vagy a hajnali párától vizes fűben kúszva.

De a legeslegjobban repülni szeretnék. Rengeteget, fel olyan magasra, ahol már fáznék, és csak akkor jönni le, amikor már nem bírok tovább ott maradni.

 

Az előbb írtam egy gyenge féloldalas elmélkedést a boldogságról, feltettem egy csomó kérdést, de mire a végére értem, mindet megválaszoltam. Ja, és én az élet értelmét is tudom hogy mi. Ha nem tudná mindenki, aki olvas, hogy milyen klassz vagyok, csomót kellene írnom róla, hogy mennyire klassz vagyok. Így szerencsére tudjátok. :D

Ez a Windows Live Writer meg nagyon fasza. Az alábbi képen pl. a házunk látható, a gombostű a szobám helyét jelzi a házon belül. A kettes kép pedig a Semmelweis Ignác kórház Bőrgyógyászati osztályának épülete, a gombostű pedig a kórterem, ahol én voltam. A második emeleten.

360°

Aztán nagyon bírtam még a koncertet is. Az igazán legfantasztikusabb a dologban az volt, hogy mindhármunknak ez volt az első alkalom, és rögtön ilyen marhajó helyünk volt. Ugyanis Dénes rábeszélt minket, hogy menjünk a szervezett busszal, a magyarokkal, mert az milyen pöpec lesz. Na mármost a sofőrünk egy szánalmas alak volt, akinek még a rendes papírjai sem voltak meg hozzá, hogy átvigyen minket a határon, éppen hogy sikerült. De a legdurvább az volt, hogy amikor a koncert után ketten késtek húsz percet, a motor már járt. És vidáman újságolta hogy az előző alkalommal három embert hagytak Zágrábban, szóval a statisztika javul!

Na mindegy, a lényeg hogy busszal mentünk, korán odaértünk, hamar kinyitották a kapukat, mi rohantunk mint a hülyék, és az első sorban álltunk végig. Mondjuk nem mindenki, a legtöbben ültek, én álltam mert keménycsávó vagyok (és éppen meg voltam sértődve mindenkire). Iszonyatos tolongás, verekedés volt a helyekért, komolyan őrizni kellett a miénket, az egyetlen megoldás az volt hogy mindenki leült és amennyire tudott, elterpeszkedett. De én nem, mivel meg voltam sértődve, ezért álltam, és meg is szívtam. De akkor is nekem volt igazam. Az elő-előzenekar király volt, ők voltak azok, de élőben sokkal erőteljesebbek voltak, és az énekes hangja is keményebb volt (ez így egészen pocsék). Aztán a Snow patrol, ami nagyobb név, de hangulatban nem hozták azt, amit az órák, én személy szerint el is mentem szívrohamot kapni az erősítők miatt alattuk, és csak a legvégére sikerült visszaverekednem magam az első sorba, de azt is olyan elképzelhetetlen tortúra után, ami külön megérne egy novellát.

Aztán jött a hangszerelés, az Edge Dallas nevű gitárszerelője az egyik magyar lánynak dobta a pengetőjét, a sok fanatikus már ettől majd’ elájult, amikor meg már minden kész volt, és a fények is meg a hangok is azt sejtették, hogy jönnek már, már mi is úgy visítoztunk mint egy pszichiátria kezeltjei. Maga a koncert felejthetetlen volt, főleg hogy Adam Clayton két percen keresztül gitározott tőlünk két méterre, Bono a Beautiful day első versszakát nem messzebb, két-két és fél méterre ülve énekelte el. Larry Mullen is elsétált előttünk, de ő sietett, nem lehetett jó fotót csinálni.

Még másnap is csak félszavakkal tudtunk róla beszélni, én speciel este, amikor apukám vitt haza, akkor voltam képes az első értelmes mondatokat összeszedni róla, annyira a hatása alatt voltam. Megkockáztatom hogy a legnagyobb élményem volt eddig.

Bájos kis kurva

Hazajöttem a kórházból, ahol a kérdéses, de elképzelhető hogy tisztán pszeudo-gyógyszerallergia miatt kellett befeküdni, provokáltak istenesen mindenféle vacakokkal, de egyikre sem duzzadt fel az arcom fogyatékos-kinézetűre, mint októberben. De legalább minden nap elmondhattam hogy nincs is semmi bajom, ennek ellenére természetesen hivatalosan ki sem tehettem a lábamat az épületből mert ugye mi van ha a parkban sétálgatva kapok egy olyan masszív anafilaxiás sokkot, hogy a maradékon és az adófizetők pénzén vett eledelen élő, mégis csontsovány, girhes, szerintem mindenképpen jelentős kísérleti-orvosi beavatkozásokon átesett, kvázi gyakorlásra használt macskák is csak néztek volna mint annak a Bálámnak az a szamara. A fiatal nővérek még úgy-ahogy szimpatikusak is voltak, meg én is az öregeknek, de valahogy nem élveztem a dolgot, folyamatosan mérgelődött fel az agyam. Kezdve azzal hogy múlt hét hétfő reggel nyolcra kellett odamenni, kilenckor már foglalkoztak is velem az ambulancián, de az első szem gyógyszert kedden délután egykor kaptam meg, addig csak… ültem a babérjaimon. Ja, és az az első szem gyógyszer is placebó volt, hátha kamuzok… mondjuk jobban is titkolhatták volna, mint hogy a szinte állandóan a kórteremben hagyott lázlapra is azt írják hogy placebo. Mint a Vészhelyzetben, ott egyszer Pratt doki Obecalpot írt fel.

Mindegy, a négyágyas szobában voltak még ketten, egy nyolcvan éves, meg egy ötvenhárom éves bácsi. És általában védeni szoktam a nőkkel szemben azt a megállapítást, hogy a férfiak sokkal hisztisebbek és amikor betegek akkor csakis mindig a halálukon vannak, de talán a büszkeség mellett ebben engem csak az itthoni példák tereltek erre az útra. Ugyanis amennyi nyavalygást az a két faszi levágott… basszus egy ovis kislány is jobb lett volna. És talán társaságnak is. Na mindegy, most a hisztin hisztizek, remélem mindenki érzékeli ezt a művészien kiforrott öniróniás-iróniát. Ja, meg megbámultunk egy Opel Insigniát, és még mindig tetszik. Az idősebb bácsi ma reggel, amikor felébredtem, akkor mondta, hogy így nézek ki. Mint egy bájos kis kurva… De a legdurvább a dologban hogy komolyan nem sértésnek szánta.

De egyébként megnéztem a HIMYM mind a négy évadát (megint), a Heroes harmadikját is (megint), és minden, a laptop merevlemezén lévő filmet is a Schindler listája kivételével, mert arra nem tudtam rászánni magam. Net meg lett volna a másik kórteremben, ahová először tettek, de ahol utána végig voltam, már nem… szívás. Ja, olvastam is természetesen, vicceket is, és olyan sokat volt a fülemben a fülhallgatóm, hogy egészen ráuntam, pedig nem gondoltam eddig hogy lehetséges az ilyen.

Majd a későbbiekben, amennyiben lesz kedvem további izgalmatos sorozatelemzések várhatók, amelyek nyilván egyedül engem érdekelnek.

Addig is pápá.