aki német, náci, nem?

Ma megint csalódtam az emberekben.

Német cég, német osztályvezető, nemrég kapott egy 100-valahány oldalas könyvecskét (minden oldalpár egyik fele kép, a másik pedig ugyanaz a szöveg németül és magyarul, tehát tartalmilag 25). A könyvet egy magyar nő írta, aki nagyon régóta Németországban él és dolgozik, és a két nép kulturális különbözőségeiről írt. Na ezt a könyvet ma elolvastuk mi is.

Én az első pár oldal után azt hittem, az elején direkt gúnyosan rávilágít a sztereotípiákra, majd a végén szépen bebizonyítja hogy ez többnyire nem helyes, nem igaz, mindenki szeresse egymást. 

(Az egy dolog, maga a könyv is hülyeség volt, mert óvodás szinten mutatott be általánosnak hitt tulajdonságokat a népekről; majd miután ezeket megállapította, annyiban is hagyta. Tehát alapvetően semmi értelme nem volt, nincs benne tanulság, semmi ilyesmi, nem ez a lényeg.)

De a többiek reakciója, miközben olvasták, hát egészen döbbenetes volt. Minden geciség, amit a németekről írt, hogy nincs humoruk, gazdagok, munkamániások satöbbi, elismerték, hogy szentigaz, Isten így teremtette meg őket, rohadnának meg ott ahol vannak a pénzükkel együtt. 

Ami jót írt a németekről, hát az buzi propaganda, egyáltalán nem is így van, mégiscsak hülye népség ezek, nehogy már létezzen akár egyetlen jó tulajdonságuk is!

Amikor meg a magyarokról volt szó, pont fordítva: ami rossz, német szemmel különös tulajdonságot láttak, vagy vészesen és ellentmondást tűrően tagadták, amihez meg már nem volt arcuk tagadni, azon megsértődtek. Ejj, nem is vagyunk mi ilyen tivornyázó alkoholista pusztai primitív komolytalan nép.

Olyan durva, hogy egyszerűen be sem akarták fogadni a lehetőséget, hogy esetleg tényleg vannak humoros németek, vagy hogy annak is van értelme, hogy az emberek komolyan viselkednek a munkahelyükön és furcsa nekik látni hogy a sok magyar hangosan vircog és röhög, miközben ugyanúgy képes elvégezni a feladatait. Nem, erről szó sincs, mi vagyunk a királyok, nekünk van miért büszkének lenni, a németek meg szégyelljék magukat mindenért, amit a múltban elkövettek, kollektíven a büdös fasiszták, rohadnának meg. Sóher mocsok mind.

Pofám leszakad, hogy ilyenek az emberek. 

Az meg még szarabb, hogy amikor próbáltam rávilágítani ezekre, ha nem is nyíltan, de burkoltan lehülyéztek, hogy majd ha idősebb leszek, nem leszek ilyen naiv. Naiv vagyok bazmeg, amiért nem utálok csípőből mindenkit magam körül.

Nagyon nehéz elhinni, hogy komolyan vannak egyetemet végzett, értelmiségi munkakörben dolgozó emberek, akik képesek minden, most élő németet hibáztatni pl. a hitleri időkért. Bazmeg, 70 évvel ezelőtt volt. Az több, mint két emberöltő.

Egyébként jó arcok és biztos lehetne sokkal savanyúbb emberek között a munkahelyem, de azért ez most betett.

House, MD.

A doktor House máig az egyik kedvenc sorozatom. Nem folyamatosan, hanem összességében.

Az első két (három?) évadot Koppány adta ide dvd-n, akkor tetszett meg igazán, előtte csak a tévében néztem, amikor tudtam, bár meg kellett szokni hogy az eredeti hangja más, mint a szinkronos, de egyértelműen nyer vele az ember, ha angolul nézi.

Ami nem jó, az az évadok eltérő minőségi színvonala. Az eleje nagyon jó volt, friss és új, de az ötödik évadra konkrétan alig emlékszem, és a hatodik is csak a végére tért magához, onnantól viszont simán hozza a régi idők hangulatát. Az első évadban a lényeg egyértelműen a betegségek fondorlatos kiderítése volt, az átívelő szál egy kis laza gyógyszerfüggőség, bunkóság meg Vogler a keményember. 

A második évadban a néger elment, jött a régi szerelem, aztán őt is dobta. A harmadik évad geci rendőrembert hozott, durvább vicodin-függőséget (már a felépüléses, futós részek után). A negyedik volt szerintem a legeslegjobb, új pribékcsapatot kellett verbuválni, egyrészt jött 13, aki dögös, másrészt sok geci pribékjelölt, és olyan kibaszott jó évadfinálé, amiről egy nemsorozatszerető embernek is meséltem, mert egyszerűen kellett.

Aztán az ötödik uncsi volt, a betegségekre szinte nem emlékszem, a karakterek ide-oda vergődtek, egyik részben elhivatottan kiálltak valami mellett, amit aztán két résszel később gond nélkül leszartak, ezt nevezem én kiherélésnek, ami mondjuk Cameron esetében nem egyértelmű meghatározás. Aztán ide is sikerült egy olyan finálét röttyinteni, hogy WTF a köbön lett az utolsó rész, House ment a diliházba, a hatodik évad fő átívelő szála a gyógyszer-boldogság-őrület hármas körül forgott, a feka medveszerű pszichológus szimpi volt, és tetszett hogy House képes változni anélkül hogy úgy érezném, csak az íróknak volt ilyen kedve mert a valóságban ilyen nem történhet meg. De alapvetően így is uncsi volt, csak a végét sikerült tisztességesen összehozni, és a hetedik évadra jött vissza a kedvem megint hétről hétre nézni (vagyishát mostantól, mert az összes új részt tegnap-ma daráltam le). 

De volt benne két évszázados holland rabszolgaszállító hajós feketehímlő, egy ember aki évente keresztre feszíti magát és később összezavarodott az érzelemkifejezése és minden faszságon csak mosolygott, mintha be lenne tépve. A Wilsonos hülyéskedéseik olyan viccesek mint régen, amikor elrabolta a gitárját, vagy amikor együtt laktak.

Aztán végre megváltoztatták a főcímet és nem azokat a szereplőket mutatják akik rég nincsenek is ott. Meg van Cuddy-szál, ami mondjuk jó, és sokkal emberközelibbek a problémák mint korábban voltak, de mégis alapvetően egy óriási hiszti, amit csinálnak. Vendégszerepelt Noah Klermackó Bennett, és talán az új csaj elég korrekt 13 helyén, amíg vissza nem jön (nincs olyan dögös, de közelebb van, mint Geronazzo Mária, fúj bazmeg ma láttam a tévében az egy szörnyeteg, olyan ronda ember, el se hiszem). Mert az évad végén visszajön.  

És az a képsor, amikor egy esküvő után az öt férfi főszereplőből négy: House, Taub, Foreman és Wilson ott állnak a bárpult előtt, mindegyik iszik, mindegyik összeveszett a nőjével (Foreman nem tudott összejönni eggyel sem), és arról beszélnek, hogy Chase ellenben legalább három csajjal lefeküdt egy lagzi leforgása alatt; na az fasza volt.